Mindenszentek és Halottak Napi gondolatok

Mindenszentek és Halottak Napja: azaz, november 1. és november 2.
Gyermekkorom óta, nagyon szeretem a november elsejét. Nem tudom miért, de valamiféleképpen az év egyik legszebb napja számomra. És, gondolom, sokunk számára.
Nem tudom, volt-e olyan év, hogy ezen a napon ne lettem volna otthon, Szamosújváron.
A domboldali református temető, aztán a börtön melletti örmény-katolikus temető, a közvetlen szomszédságában levő ortodox temető, és újból az örmény-katolikus temető. Erre emlékszek gyermekkoromból, ezt az útvonalat követem most is, évről-évre. Családtagjaimmal együtt.
Gyönyörű emlékeket őrzök gyermekkoromból.
Kora-délutáni órákban indultam nagytatámmal, nagymamámmal, esetleg nagynénémmel, nagybátyámmal (szüleim későig dolgoztak) a református temetőbe. Ott édesapám felöli nagymamám családtagjainál gyújtottunk gyertyákat, helyeztünk el virágokat. És beszélgettünk. Ők meséltek, én hallgattam őket nagy figyelemmel. Itt ki van eltemetve, az kinek a kije volt, mikor halt meg, hogyan halt meg stb. Őseim történetét hallgattam vissza, évről-évre. Sok tíz, sokszor humoros történetet. És soha sem untam. Sőt, amint növögettem, egyre nagyobb figyelmet szenteltem a múltról szóló elbeszéléseknek. Amíg a családtagok a sírnál folytatták a beszélgetést, nagybátyámmal együtt „megszöktünk”, és gyertyákat vittünk, számára, esetleg általam is ismert régi ismerősöknek, rokonoknak a sírjára. „Látod, itt X ősünk nyugszik”, és pár perc alatt a történet a XIX. századig vezetett vissza. És én nagy érdeklődéssel hallgattam a történeteket.
Aztán utunk az örmény-katolikus temetőhöz vezetett (ide temetkeztek, temetkeznek a helyi római katolikusok is). Itt már édesapám is megjelent. Ő hamarabb „szabadult” a gyárból. Itt édesapám felőli felmenőimnél világítottunk. A családi sír körül már egyre többen álltunk. Édesapám felöli nagymamám és nagytatám, édesapám bátyja és húga, nagytatám nővére, Babi néni, édesanyám szülei és sorolhatnám. Ők meghitten beszélgettek, emlékeztek, imádkoztak, én meg, gyermekként, örömmel gyújtogattam, a sokszor szél által eloltott gyertyákat.
És itt is mindig „megszöktünk”: hol nagytatámmal, hol édesapámmal, hol édesapám bátyjával. És ezt a pillanatot nagyon szerettem. Megint, rég elhunyt őseink sírjaihoz mentünk. És lélegzetelállva hallgattam a történeteket. „Ez itt az én keresztapám. Ez itt valamelyik nagyon régi felmenőnk!”- hangzott el. Aztán Molnár Antal, egykori helyi országgyűlési képviselő, ferences testvérek, régi ismerősök és nagyon-nagyon távoli rokonok sírjaihoz mentünk. Sok-sok helyre. De sohasem feledkeztünk meg a temetőben külön parcellában, akkor elhanyagolt állapotban lévő második világháborús elesett német katonák sírjairól. Itt mindig nagyon szerettem gyertyákat gyújtani.
Aztán, sorra, átmentünk az ortodox temetőbe, ahol édesapám felöli nagytatám ősei nyugodtak, nyugszanak. Ott is sokat elidőztünk, de ott is minden évben megszöktünk. És mindig, többek között, Rózsa Sándor sírjánál gyújtottunk gyertyát. Ez mindig felemelő volt számomra. A 80-as években, mi ott gyújtunk gyertyát, ahol csak kevesen, szamosújvári magyarok.
Amióta létezik, gyertyát gyújtok, gyertyát gyújtunk az ortodox temetőben levő, a szamosújvári börtönben elhunyt politikai foglyok emlékére állított emlékműnél is.
Mindig, késő este volt, amikor közösen, most már „teljes létszámban” (édesanyám is szabadult a kommunista szövetkezeti rendszer késő estig tartó programjától) voltunk együtt őseim valamelyik sírjánál.
Innen, minden évben, édesapám felöli nagytatám nővéréhez vezetett az utunk. Itt volt mindig a családi ünnepi vacsora, a szamosújvári harmadik utcában.
Amikor elhagytuk az örmény-katolikus temetőt, mindig visszanéztem. Valóságos fényben égett. És ami nagyon megragadott: a börtön ablakainak rácsai mögött ott égtek a gyertyák. A börtönlakók együtt voltak lélekben, együtt imádkoztak a temetőben lévőkkel. Ez a kép ma is szemem előtt van, ezt a képet minden évben látom. Nagyon megható számomra. Szívembe zártam, örökre.
Együtt volt az egész család, régi emlékeket osztottak meg, képeket vettek elő, meséltek, én pedig, mint minden gyermek, huncutkodtam.
Évről-évre egyre több szeretett családtagom sírjánál kell gyertyát gyújtsak. Hiába, ez az élet rendje.
Utóbbi években, mindkét, oroszországi fogságot megjárt nagytatám sírjánál, édesapám felöli nagymamám sírjánál, a szeretett Babi nénim, és, sajnos, azóta sok-sok ismerős, közelebbi és távolabbi rokon sírjánál.
De a családi együttlét, az évek óta szokásossá vált közös megemlékezés az idén sem lesz másképp.
Édesanyám felöli nagytatámnak most lesz halálának ötödik évfordulója. Édesapám felöli nagyszüleim is novemberben távoztak el.
Alig várom a közös megemlékezést, gyertyafényt, imákat, meséket, vacsorát.
Ezért is, mindent megteszek, hogy az idén sem maradjon el az otthoni temetőkben való „zarándoklatom”.

Azt kívánom, legyen ez a nap mindenki számára a családi együttlét, a megemlékezés, a gyertyafény, az otthoni meleg ünnepe.

Imádkozzunk szeretett halottjainkért!
Nyugodjanak békében és őrködjenek felettünk!

Mi-e frică de România

Da, mi-e frică, cu toate că ţin la ea. Şi chiar o iubesc. Şi sunt ungur. Mai cu seamă că sunt ungur. E un lucru trist: mă tem de ceva, de cineva, la care ţin. Mult. Mă tem de România, propria mea ţară. Mă tem de mentalitatea care persistă într-însa. Mă uit năucit la jurnalele şi la deja celebrele talk-show-uri politice de pe canalele Tv din România. În anul de graţie 2006.
O ultimă temă: declaraţiile şi luările de poziţie referitor la autonomia teritorială a Ţinutului Secuiesc. Să fie sănătoşi toţi cei care au avut o poziţie pe marginea acestei teme! De altfel, după cum credeam, fiecare cetăţean al României poate să facă orice declaraţie doreşte. Fie el strungar, macaragiu sau chiar preşedinte de partid, ministru, sau chiar vice-prim-ministru. Şi chiar preşedinte al republicii. Doar de asta, şi pentru asta au murit acei tineri în decembrie 89.
M-am înşelat, se pare. În România, ţară aflată în pragul integrării europene, nu se poate. Orice declaraţie publică, care nu sună bine, care nu convine politic, poate fi catalogată drept anti-constituţionlă, care se opune ordinii constituţionale. Aşa e mai confortabil Şi sună poate chiar bine. Şi, se pare, aduce şi simpatie, poate chiar voturi.
Nu vreau să discut în amănunte problema în cauză. Poate fi subiectul unei discuţii viitoare. Şi chiar e necesară şi binevenită o discuţie pe fond pe această temă.
Însă eu, ca cetăţean al României pot să pun în discuţie orice, pot să propun orice: să fie mutată capitala ţării la Curtea de Argeş, să renunţăm la leul românesc, sau la culorile drapelului naţional, să le schimbăm eventual ordinea, să renunţăm la imnul actual. Sunt eu un infractor, sunt eu un cetăţean care atentează la ordinea constituţională? Nu, nu cred. Atâta vreme, cât nu întreprind acţiuni concrete în acest sens, pot să propun şi să aduc în dezbatere publică orice temă doresc.
În alte părţi ale Europei civilizate, asemenea lucruri sunt la ordinea zilei. Eventual, acei cetăţeni sunt în minoritate. Poate chiar într-o minoritate covârşitoare. E problema lor să-şi facă auzit glasul. Cum e problema liderilor UDMR să-şi facă auzită glasul. E problema lor să-şi materializeze dezideratele. Evident, în cadrul constituţional existent.
Problema e să nu-i ostracizăm. Ei sunt parte a cetăţii. Poate judecă bine. Poate gândesc greşit. Treaba lor. Dar a încerca a le condamna, a li se cere părăsirea cetăţii, nu cred că e cazul.
La urma urmei, orice solicitare de modificare a Constituţiei în vigoare poate fi catalogată drept anticonstituţională. Constituţia revizuită din 2003 garantează proprietatea, faţă de cea precedentă care doar o ocrotea. Pot fi acuzaţi de luări de poziţie anticonstituţionale acei care au susţinut această modificare? Acum este supusă dezbaterii publice problema bicameralismului, a republicii semiprezidenţiale sau a votului uninominal. Acele persoane care susţin asemenea idei, acţionează împotriva ordinii constituţionale? Să fim serioşi.
Eu am visat o altă Românie la momentul 89. Atunci, la 12 ani, poate voiam mai multe desene animate. Ca toţi ceilalţi, de vârsta mea. Dar, în mod sigur mai doream ceva: adevăr şi libertatea de exprimare şi de expresie.
Mi-aş permite o mică paranteză: aş dori să vorbesc despre un lucru care nu prea a fost dezbătut, şi, care poate reprezintă interes: eu, şi vorbesc în numele meu, dar cred că mai mulţi din conaţionalii mei se raliază opiniei mele, acei care nu vor să părăsească România nici în ruptul capului. Sau dacă vor, sunt călăuzite de aceleaşi aşteptări ca şi concetăţenii lor români. Un trai mai bun. Cei mai mulţi doresc să rămână aici. În Ardeal Adică în România. Dar vor o Românie prosperă, bine pregătită pentru competiţia din Uniunea Europeană. Vor locuri de muncă în acord cu pregătirea lor profesională şi cu salarii pe măsură. Într-un cuvânt, tinerii maghiari din Ardeal, maghiarii din România nu vor altceva decât o Românie prosperă, o Românie modernă, o Românie normală.
La o emisiune recentă a Naşului de pe B1 TV a fost un vorbitor: un tânăr de 16 ani de etnie română. Dacă nu mă înşel, cel mai tânăr membru al Academiei Române. Sobru, ferm, inteligent, cu şarm, sincer, poate puţin timid, dar convingător. Bravos, tinere! Ai fost pe postul de oaie între lupi! Şi ai reuşit!
Ştii ce mă întristează însă?
Că trebuie să aşteptăm încă doi ani, ca cei din generaţia ta să voteze, sau 7 ani, ca să aibă dreptul să fie aleşi.

Isteni foci

Gondolom, a ma esti Steaua – Real Madrid Bajnokok Liga csoportmérkőzéstől mindnyájan ezt várjuk: egy isteni focit. De ugyanúgy, a szerdai Chelsea-Barcelona összecsapástól is.
Ezt én jelzőként használom, mint, ahogy általában szoktuk mondani sok mindenre: isteni volt ez a tyúkhúsleves, vagy ez a pohár vörösbor, vagy ez a színész alakítása stb.
De egyesek Istent valósággal le akarják rángatni a lelátókra: hadd szurkoljon a Steauanak, vagy a Fradinak, vagy a román nemzeti tizenegynek.
A bukaresti-piperai mágnás is ezt akarja. Oda ültetné Istent a Gheorghe Mustaţă által vezetett szurkolótáborba. Ott látná, piros-kék sállal a nyakában, tökmagot köpködve. No meg aztán a győzelem után, akár az államelnökkel együtt a híres-hírhedt Golden Blitzben egy pohár pezsgő mellett.
De, egy SZDSZ kampányklipp szövegét parafrazálva, kérdem én: vajon szereti-e Isten a focit?
Természetesen, szereti. Ugyan már, hát miért ne szeretné. Emberek találták ki, és emberek játsszák mindnyájunk, milliók gyönyörködtetésére.
Viszont azt a focit szereti, amely nem tetoválásokról, luxusautókról, szerelmi kalandokról, éjszakai kocsmázásokról szól, hanem 22 játékosról, 90 perc játékról, 2 edzőről, több tízezer nézőről, és, akár több-száz millió tévénézőről. Szurkolásról, énekről, izzadságról, tisztességes küzdelemről, tapsról, öröm vagy bánat könnyekről.
De legalább annyira szereti a kézilabdát, az asztaliteniszt, a vízilabdát, vagy a lovaspólót, és sorolhatnám. Vagy, miért ne, a sakkot. Hiszen az, az ész, a mértéktartás, a higgadtság, a fegyelem, a kiszámítottság küzdelme. És még nem volt példa arra, hogy egyik-másik sakkjátékos, nem tudván feldolgoznia a vereséget, a sakktáblával fejbekólintotta volna játéktársát. Vagy rohamrendőrökkel menekítették volna ki valamelyik sumo játékost.
Isten szereti a focit. De nem hiszem, hogy örült, amikor egy hadseregnyi pap tömjénfüsttel szentelte meg a ghenceai gyepet, kapufákat, lelátókat, öltözőket.
Iordănescu, egykori szövetségi kapitány rózsafüzéreket és kereszteket szorongatott egyik-másik torna mérkőzései alatt. Az angolokkal bejött. A horvátokkal már nem.
Jiji most egy moldvai kolostor szerzetesének tépdeli a szakállát. Ezt megteheti, saját maga vagy bármilyen nemes szándék javára. De nem egy Steaua győzelem mennybeli kikönyörgéséért. És nem a kamerák előtt.
Elvégre, miért ne lennének épp olyan kedvesek Isten előtt a Lyon játékosai, vagy, most, a királyi gárda focistái?
A nyári németországi vébén, ha szurkolt, Isten a focinak, a játék örömének szurkolt. És nem Togonak vagy Braziliának, nem Németországnak vagy Olaszországnak, nem Materazzinak vagy Zidanenak.

Ma este is, holnap is, ezután is, a játék örömét kéne szem előtt tartsuk.

Jöjjön tehát az „isteni foci”!