Mindenszentek és Halottak Napi gondolatok

Mindenszentek és Halottak Napja: azaz, november 1. és november 2.
Gyermekkorom óta, nagyon szeretem a november elsejét. Nem tudom miért, de valamiféleképpen az év egyik legszebb napja számomra. És, gondolom, sokunk számára.
Nem tudom, volt-e olyan év, hogy ezen a napon ne lettem volna otthon, Szamosújváron.
A domboldali református temető, aztán a börtön melletti örmény-katolikus temető, a közvetlen szomszédságában levő ortodox temető, és újból az örmény-katolikus temető. Erre emlékszek gyermekkoromból, ezt az útvonalat követem most is, évről-évre. Családtagjaimmal együtt.
Gyönyörű emlékeket őrzök gyermekkoromból.
Kora-délutáni órákban indultam nagytatámmal, nagymamámmal, esetleg nagynénémmel, nagybátyámmal (szüleim későig dolgoztak) a református temetőbe. Ott édesapám felöli nagymamám családtagjainál gyújtottunk gyertyákat, helyeztünk el virágokat. És beszélgettünk. Ők meséltek, én hallgattam őket nagy figyelemmel. Itt ki van eltemetve, az kinek a kije volt, mikor halt meg, hogyan halt meg stb. Őseim történetét hallgattam vissza, évről-évre. Sok tíz, sokszor humoros történetet. És soha sem untam. Sőt, amint növögettem, egyre nagyobb figyelmet szenteltem a múltról szóló elbeszéléseknek. Amíg a családtagok a sírnál folytatták a beszélgetést, nagybátyámmal együtt „megszöktünk”, és gyertyákat vittünk, számára, esetleg általam is ismert régi ismerősöknek, rokonoknak a sírjára. „Látod, itt X ősünk nyugszik”, és pár perc alatt a történet a XIX. századig vezetett vissza. És én nagy érdeklődéssel hallgattam a történeteket.
Aztán utunk az örmény-katolikus temetőhöz vezetett (ide temetkeztek, temetkeznek a helyi római katolikusok is). Itt már édesapám is megjelent. Ő hamarabb „szabadult” a gyárból. Itt édesapám felőli felmenőimnél világítottunk. A családi sír körül már egyre többen álltunk. Édesapám felöli nagymamám és nagytatám, édesapám bátyja és húga, nagytatám nővére, Babi néni, édesanyám szülei és sorolhatnám. Ők meghitten beszélgettek, emlékeztek, imádkoztak, én meg, gyermekként, örömmel gyújtogattam, a sokszor szél által eloltott gyertyákat.
És itt is mindig „megszöktünk”: hol nagytatámmal, hol édesapámmal, hol édesapám bátyjával. És ezt a pillanatot nagyon szerettem. Megint, rég elhunyt őseink sírjaihoz mentünk. És lélegzetelállva hallgattam a történeteket. „Ez itt az én keresztapám. Ez itt valamelyik nagyon régi felmenőnk!”- hangzott el. Aztán Molnár Antal, egykori helyi országgyűlési képviselő, ferences testvérek, régi ismerősök és nagyon-nagyon távoli rokonok sírjaihoz mentünk. Sok-sok helyre. De sohasem feledkeztünk meg a temetőben külön parcellában, akkor elhanyagolt állapotban lévő második világháborús elesett német katonák sírjairól. Itt mindig nagyon szerettem gyertyákat gyújtani.
Aztán, sorra, átmentünk az ortodox temetőbe, ahol édesapám felöli nagytatám ősei nyugodtak, nyugszanak. Ott is sokat elidőztünk, de ott is minden évben megszöktünk. És mindig, többek között, Rózsa Sándor sírjánál gyújtottunk gyertyát. Ez mindig felemelő volt számomra. A 80-as években, mi ott gyújtunk gyertyát, ahol csak kevesen, szamosújvári magyarok.
Amióta létezik, gyertyát gyújtok, gyertyát gyújtunk az ortodox temetőben levő, a szamosújvári börtönben elhunyt politikai foglyok emlékére állított emlékműnél is.
Mindig, késő este volt, amikor közösen, most már „teljes létszámban” (édesanyám is szabadult a kommunista szövetkezeti rendszer késő estig tartó programjától) voltunk együtt őseim valamelyik sírjánál.
Innen, minden évben, édesapám felöli nagytatám nővéréhez vezetett az utunk. Itt volt mindig a családi ünnepi vacsora, a szamosújvári harmadik utcában.
Amikor elhagytuk az örmény-katolikus temetőt, mindig visszanéztem. Valóságos fényben égett. És ami nagyon megragadott: a börtön ablakainak rácsai mögött ott égtek a gyertyák. A börtönlakók együtt voltak lélekben, együtt imádkoztak a temetőben lévőkkel. Ez a kép ma is szemem előtt van, ezt a képet minden évben látom. Nagyon megható számomra. Szívembe zártam, örökre.
Együtt volt az egész család, régi emlékeket osztottak meg, képeket vettek elő, meséltek, én pedig, mint minden gyermek, huncutkodtam.
Évről-évre egyre több szeretett családtagom sírjánál kell gyertyát gyújtsak. Hiába, ez az élet rendje.
Utóbbi években, mindkét, oroszországi fogságot megjárt nagytatám sírjánál, édesapám felöli nagymamám sírjánál, a szeretett Babi nénim, és, sajnos, azóta sok-sok ismerős, közelebbi és távolabbi rokon sírjánál.
De a családi együttlét, az évek óta szokásossá vált közös megemlékezés az idén sem lesz másképp.
Édesanyám felöli nagytatámnak most lesz halálának ötödik évfordulója. Édesapám felöli nagyszüleim is novemberben távoztak el.
Alig várom a közös megemlékezést, gyertyafényt, imákat, meséket, vacsorát.
Ezért is, mindent megteszek, hogy az idén sem maradjon el az otthoni temetőkben való „zarándoklatom”.

Azt kívánom, legyen ez a nap mindenki számára a családi együttlét, a megemlékezés, a gyertyafény, az otthoni meleg ünnepe.

Imádkozzunk szeretett halottjainkért!
Nyugodjanak békében és őrködjenek felettünk!