Isteni foci

Gondolom, a ma esti Steaua – Real Madrid Bajnokok Liga csoportmérkőzéstől mindnyájan ezt várjuk: egy isteni focit. De ugyanúgy, a szerdai Chelsea-Barcelona összecsapástól is.
Ezt én jelzőként használom, mint, ahogy általában szoktuk mondani sok mindenre: isteni volt ez a tyúkhúsleves, vagy ez a pohár vörösbor, vagy ez a színész alakítása stb.
De egyesek Istent valósággal le akarják rángatni a lelátókra: hadd szurkoljon a Steauanak, vagy a Fradinak, vagy a román nemzeti tizenegynek.
A bukaresti-piperai mágnás is ezt akarja. Oda ültetné Istent a Gheorghe Mustaţă által vezetett szurkolótáborba. Ott látná, piros-kék sállal a nyakában, tökmagot köpködve. No meg aztán a győzelem után, akár az államelnökkel együtt a híres-hírhedt Golden Blitzben egy pohár pezsgő mellett.
De, egy SZDSZ kampányklipp szövegét parafrazálva, kérdem én: vajon szereti-e Isten a focit?
Természetesen, szereti. Ugyan már, hát miért ne szeretné. Emberek találták ki, és emberek játsszák mindnyájunk, milliók gyönyörködtetésére.
Viszont azt a focit szereti, amely nem tetoválásokról, luxusautókról, szerelmi kalandokról, éjszakai kocsmázásokról szól, hanem 22 játékosról, 90 perc játékról, 2 edzőről, több tízezer nézőről, és, akár több-száz millió tévénézőről. Szurkolásról, énekről, izzadságról, tisztességes küzdelemről, tapsról, öröm vagy bánat könnyekről.
De legalább annyira szereti a kézilabdát, az asztaliteniszt, a vízilabdát, vagy a lovaspólót, és sorolhatnám. Vagy, miért ne, a sakkot. Hiszen az, az ész, a mértéktartás, a higgadtság, a fegyelem, a kiszámítottság küzdelme. És még nem volt példa arra, hogy egyik-másik sakkjátékos, nem tudván feldolgoznia a vereséget, a sakktáblával fejbekólintotta volna játéktársát. Vagy rohamrendőrökkel menekítették volna ki valamelyik sumo játékost.
Isten szereti a focit. De nem hiszem, hogy örült, amikor egy hadseregnyi pap tömjénfüsttel szentelte meg a ghenceai gyepet, kapufákat, lelátókat, öltözőket.
Iordănescu, egykori szövetségi kapitány rózsafüzéreket és kereszteket szorongatott egyik-másik torna mérkőzései alatt. Az angolokkal bejött. A horvátokkal már nem.
Jiji most egy moldvai kolostor szerzetesének tépdeli a szakállát. Ezt megteheti, saját maga vagy bármilyen nemes szándék javára. De nem egy Steaua győzelem mennybeli kikönyörgéséért. És nem a kamerák előtt.
Elvégre, miért ne lennének épp olyan kedvesek Isten előtt a Lyon játékosai, vagy, most, a királyi gárda focistái?
A nyári németországi vébén, ha szurkolt, Isten a focinak, a játék örömének szurkolt. És nem Togonak vagy Braziliának, nem Németországnak vagy Olaszországnak, nem Materazzinak vagy Zidanenak.

Ma este is, holnap is, ezután is, a játék örömét kéne szem előtt tartsuk.

Jöjjön tehát az „isteni foci”!