Egy elmúlás és újjászületés margójára

Temetésen voltunk. Én és kolleganőm. Én mint egyszerű ismerős, ő mint volt osztálytársnő.
Egy fiatal, mosolygós, lángészű tanító nénit kísértünk el utolsó, földi útjára. Az alig 30 éves, egykori „Apáczai tanítóképzős” szépségkirálynőt. Vonat alá vetette magát. Ilyenkor lehet minden szó fölösleges, de a kérdések nyomasztanak. Miért Ő, miért így, miért pont most?
A kommunizmus évtizedeiben suttogva beszéltünk: otthon, vallásórán, baráti körökben, osztályban, parkban, mindenhol. A rendszerváltás után szabadon. De sajnos sokszor „egymás mellet” beszéltük, beszéljük ki mindennapjaink kisebb-nagyobb történéseit.
Gyermekkorom óta, és ez gondolom mindnyájunknál előfordult, egy-egy szeretett rokonunk, családtagunk temetésekor jöttem rá, jöttünk rá, mennyire nagy ereje van egy ilyen szomorú eseménynek. Sokan találkoznak, felelevenítenek emlékeket, megbocsátanak egymásnak, túltesznek sebeiken, és valóságos tanúságot tesznek a szeretet mellett.
A tegnapi esemény viszont egy egész kisváros magyarságát mozdította ki lusta tehetetlenségéből.
Jelenlétükkel több százan tettek tanúságot a szeretetről.
Egy egész város kényszerítve volt az önvizsgálatra.
Mindenki sok-sok kérdésre próbálta magában a választ megtalálni: vajon e rohanó világban figyelünk-e eleget embertársainkra? Vajon tényleges párbeszédet folytatunk, vagy csak egyszerű monológokat? Van-e reális tartalma az elcsépelt „hogy vagynak”? Beszélgetünk-e úgy, mint egykor szüleink, nagyszüleink?
És sorolhatnánk a kérdéseket.
Nagyon könnyű ítéleteket osztani: ő rossz, ő jó, egyeseket szeretek, másokat nem, ő jól tette, a másik nem, egyik csúnya, a másik szép.
Viszont annál nehezebb saját magunkba nézni: én jó vagyok-e, miért szeretem, és miért nem szeretem egyik-másik embertársamat? Meg vagyok-e elégedve saját magam emberségével? Teszek-e eleget, hogy meghallgassam barátaimat, kollegáimat, ismerőseimet, tanácsot adjak, és tanácsot kérjek barátaimtól, kollegáimtól, ismerőseimtől? Tudok-e bocsánatot kérni és megbocsátani?
A tegnapi esemény „királynője” azt üzeni nekünk: legyünk erősek és higgyünk: legyünk erősek mások szálkáival szemben meglátni saját szemünkben gerendáinkat és higgyünk a szeretet végső győzelmében.
Ő az embertársainkra való odafigyelés fontosságát, az önzetlen szeretetet hagyta nékünk hagyatékul.
Ő most már Ott él, mi még Itt élünk, de mintha most egy picit hangosabban merjük mondani: a szeretet soha el nem fogy!