Egy elmúlás és újjászületés margójára

Temetésen voltunk. Én és kolleganőm. Én mint egyszerű ismerős, ő mint volt osztálytársnő.
Egy fiatal, mosolygós, lángészű tanító nénit kísértünk el utolsó, földi útjára. Az alig 30 éves, egykori „Apáczai tanítóképzős” szépségkirálynőt. Vonat alá vetette magát. Ilyenkor lehet minden szó fölösleges, de a kérdések nyomasztanak. Miért Ő, miért így, miért pont most?
A kommunizmus évtizedeiben suttogva beszéltünk: otthon, vallásórán, baráti körökben, osztályban, parkban, mindenhol. A rendszerváltás után szabadon. De sajnos sokszor „egymás mellet” beszéltük, beszéljük ki mindennapjaink kisebb-nagyobb történéseit.
Gyermekkorom óta, és ez gondolom mindnyájunknál előfordult, egy-egy szeretett rokonunk, családtagunk temetésekor jöttem rá, jöttünk rá, mennyire nagy ereje van egy ilyen szomorú eseménynek. Sokan találkoznak, felelevenítenek emlékeket, megbocsátanak egymásnak, túltesznek sebeiken, és valóságos tanúságot tesznek a szeretet mellett.
A tegnapi esemény viszont egy egész kisváros magyarságát mozdította ki lusta tehetetlenségéből.
Jelenlétükkel több százan tettek tanúságot a szeretetről.
Egy egész város kényszerítve volt az önvizsgálatra.
Mindenki sok-sok kérdésre próbálta magában a választ megtalálni: vajon e rohanó világban figyelünk-e eleget embertársainkra? Vajon tényleges párbeszédet folytatunk, vagy csak egyszerű monológokat? Van-e reális tartalma az elcsépelt „hogy vagynak”? Beszélgetünk-e úgy, mint egykor szüleink, nagyszüleink?
És sorolhatnánk a kérdéseket.
Nagyon könnyű ítéleteket osztani: ő rossz, ő jó, egyeseket szeretek, másokat nem, ő jól tette, a másik nem, egyik csúnya, a másik szép.
Viszont annál nehezebb saját magunkba nézni: én jó vagyok-e, miért szeretem, és miért nem szeretem egyik-másik embertársamat? Meg vagyok-e elégedve saját magam emberségével? Teszek-e eleget, hogy meghallgassam barátaimat, kollegáimat, ismerőseimet, tanácsot adjak, és tanácsot kérjek barátaimtól, kollegáimtól, ismerőseimtől? Tudok-e bocsánatot kérni és megbocsátani?
A tegnapi esemény „királynője” azt üzeni nekünk: legyünk erősek és higgyünk: legyünk erősek mások szálkáival szemben meglátni saját szemünkben gerendáinkat és higgyünk a szeretet végső győzelmében.
Ő az embertársainkra való odafigyelés fontosságát, az önzetlen szeretetet hagyta nékünk hagyatékul.
Ő most már Ott él, mi még Itt élünk, de mintha most egy picit hangosabban merjük mondani: a szeretet soha el nem fogy!

Aradi, nagyszalontai, dési, gyulafehérvári, besztercei UTA Liberty Glória Egyesülés

Ma játsszák a „Mitică Liga” utolsó fordulóját. Vasluion és Petrozsényban dől el az idény bajnoki címe. Az alsóházban a dolgok majdnem 100%-ban rendeződtek.
A már vakációban levő második osztályban viszont érdekes dolgok történnek. Szombaton, Aradon, az „öreg hölgy” játékosai utolsó mérkőzésüket játszódták a másodosztály porondján. Aztán az öltözőben (vagy a zuhany alatt?) keserűen beletörődtek: ősztől már péntek délutánonként várják szurkolóikat a lelátókra (első ízben 61 éves történelmük alatt). A C osztályban. Még nem sejtették, mit tartogat számukra a hétvége. Aztán jött a „bomba hír” (habár ez már megszokott jelenség a hazai foci világában): a nagyszalontai Liberty egyesült az aradi UTA-val. Vízer Máriusz kap fél millió eurót, az aradi polgármester boldog, a nagyszalontai szurkolók meg böngészhetik a menetrendet, hogy megtudják, miként tudnak lejutni a mérkőzésekre.
A napokban sok pro és kontra érv hangzott el. A hajdúvárosi csapat nem rendelkezik egy UEFA normáknak megfelelő stadionnal. Ez lehet így van, viszont a Liberty nem egy véletlen megítélt tizenegyes eredményeképpen, vagy egy nagyváradi váratlan dopping botrány miatt jutott fel az első ligába. A „meglepetés csapat” tudatosan épített, tudatosan, és ismerjük el, jól focizott. És ha ez így volt, a csapat vezetőségének, a városvezetésnek idejében kellett volna arról gondoskodni, hogy megfelelő körülményeket teremtsenek az ősztől első osztályos csapatnak. És Nagyszalonta focirajongóinak.
A kommentátorok tragikus hangon közölték velünk: kiesett a dési és a tavaly még első osztályban szereplő gyulafehérvári Egyesülés, és ami még nehezebben elviselhető: búcsúzott az UTA. Hát azért én láttam ennél nagyobb tragédiákat is. A krajovai U is kibírta egyéves másodosztályú „száműzetését”, no meg ott vannak a nyugati bajnokságok hangzatos példái: Fiorentina, Marseille, Sampdoria, Atletico Madrid és tovább sorolhatnám.
Az ilyen jellegű „tranzakció” nem román találmány. Másutt is tették ezt, teszik ezt.
Az utóbbi években viszont nálunk már valóságos piaca alakult ki a jelenségnek.
Ne lepődjünk meg, ha hamarosan az apróhirdetés rovatokban ilyen szöveget látunk: „Festői környezetben, vasútállomáshoz, műúthoz közel, adósságmentes focicsapat (klub) sürgősen eladó. Jelige: csak együtt sikerülhet!”
Hajrá Mitică!
Jöhet a VB!