Képzelt interjú – saját magammal

Gondolom mindnyájunkkal így történt vagy történik meg nemegyszer: olyan kérdésekre válaszolnánk (szívesebben), amelyeket, sohasem intéztek hozzánk. Nos, most ilyen kérdésekre (ötre, mert Tihamér így kéri) próbálok választ adni, egyszerűen, őszintén. Képzeletben, így, lehet, sokan eljátszódtunk, de én most leírom mindazt, amit megosztani szeretnék veletek.

Mindig szeretted az éneket?

Habár most imádok énekelni és alkalmanként szeretem nyilvánosság előtt (akár színpadon is) „produkálni” magam, gyermekkoromban egy kimondottan félénk gyermek voltam. Elemi iskolában például, a szokásos heti énekórának már csak a gondolatával is ki lehetett volna űzni a világból. Heti 20 matekórát vagy 15 kívülről megtanult Zaharia Stancu verset is szívesebben vállaltam volna, mint azt az egy borzalmas énekórát. Valósággal reszkettem az óra előtt. A tanító néni meg valósággal zenebolond volt: tangóharmonikázott, furulyált angyali hangja volt. Az első tíz perc az még úgymond elég vidám volt. Közös ének, lendület, egy hang voltam a huszonvalahányból. Aztán következett a naplóolvasás és az elmaradhatatlan felelés. Vagyis az „egyéni produkciók” ideje. Itt már mélyeket nyeltem, visszafogtam lélegzetemet és próbáltam elsüllyedni az előttem ülő, az én izompacsirta alkatomhoz képest sokkal kigyúrtabb kollégám háta mögé. És imádkoztam. Egy, legfeljebb két daloló pacsirta (attól függ, milyen sorrendben olvasták a naplót), és aztán jött a név, ami oly hangosnak tűnt abban a borzalmas csendben. Egy-két trükk, hogy meg vagyok hűlve, be vagyok rekedve, de egy idő után már ez sem ment. Muszáj volt. Úgy éreztem, egy egész világ engem bámul, és én remegő hangon kezdtem el az „Egyszer egy királyfi-t...”. Röhögés, egy-két „jóindulatú” bekiabálás...aztán egy 8-as, nem másért, de ne rontson a médián. Aztán, időközben kinőttem ezeket a félelmeimet. Csak azt nem tudom mikor. Őszintén.

Valaki egyszer azt mondta, két féle emberek vannak: akik tudják magukról, hogy örmények, és azok, akik még nem tudják ezt magukról. Te melyik kategóriába tartozol?

Hát, azt hiszem, határeset vagyok. Édesapám felöl örmény vér is csordogál erecskéimben. Azt szoktam mondani, kb 7,5%-ban vagyok örmény. Mint egy jó Stejar sör alkoholtartalma. Az édesanyám felöli részről, magyar felmenőim vannak, de édesapám felöli ágon egy-két román (görög-katolikus), de akár szász őssel is dicsekedhetek. Édesanyám ősei vidékiek, édesapámé szamosújváriak. És ezt komolyan mondom: büszke vagyok erre a finom-vegyes családfára.

Mi szerettél volna lenni, ha nagy leszel?

Keveseknek mondtam ezt el: pap vagy színész akartam lenni. Nem tudom mennyire vettem komolyan, de időnként most is sokszor eljátszok a gondolattal. Aztán gyorsan visszatérek a zűrzavaros jelenbe és elfelejtem egy ideig. Nem vagyok meggyőződve, hogy helyet tudtam volna állni a két szakmában. Vagy hivatásban. De átérzem mindkettőnek a varázsát. És ez erőt adott és sokszor segített és segít hétköznapjaimban.

Mit jelent számodra Szamosújvár?

Természetesen, a világ közepét. A gyermekkori paradicsomot, a hangulatos barokk épületeket, a hétvégi csendet, a családot.
Nagyon ragaszkodok szülővárosomhoz, és nagyon fáj, hogy a kommunizmus évei olyan mély sebeket ejtettek e kis város arculatán. És ami még inkább elkeserít, hogy a rombolás napjainkban is folyik. Évszázados gyönyörű sétatéri részeket tesznek tönkre, zsinagóga mellé építenek ízléstelen emeletes házat és sorolhatnám. Jelentéktelen erőmmel szeretnék hozzájárulni ahhoz, hogy ezt a folyamatot megfékezzük, és valamilyen mértékben sikerüljön átmentenünk gyermekeink számára az egykori virágzó kisváros épített és szellemi örökségét.

Milyen volt ez a Karácsony? Milyenek voltak a gyermekkori karácsonyok?

Szó nélkül, akarom mondani hó nélkül, de gyönyörű. Minden pillanatban próbáltam magam kinőni a gyermekkorból, de, valahogyan nem sikerült. Majdnem ugyanolyan volt, mint régen. Este 6-kor az örmény-katolikus templomban, de most nem a padban, hanem fent, a kórusban. Azután pedig a családi vacsora. Kevesebben, de ugyanolyan volt mint évekkel ezelőtt és mint minden évben.
A gyermekkori karácsonyok? Egyszerűen: csodálatosak. Mint, gondolom, minden gyermek karácsonya. Gyermekszívvel, gyermekszemmel, a karácsony ugyanolyan: elnyomás, diktatúra idején vagy szabad világban egyaránt. Most, felnőtt ésszel abszolút másként élem át szüleim akkori erőfeszítéseit. És abban a világban a hétköznapokon túl, az ünnepek is minden szülőnek óriási erőfeszítést jelentettek. Angyaljárás ’89 előtt. És azért milyen szép volt. Ilyenkor soha, semmiben sem volt hiányom, hiányunk. Karácsony estéjén, az édesapám felőli nagytatám elvitt az örmény-katolikus ünnepi misére. Érdekes, amikor kiléptünk az ajtón, még minden a régi volt, viszont, amikor pár órával később, egy kis rokonoknál való kitérővel hazatértünk, addig ott állt a gyönyörűen feldíszített karácsonyfa és alatta a sok-sok ajándék. Pedig szüleim is velünk voltak a templomban. De hiába, az angyal az angyal.
Ilyenkor, újév körül az jut eszembe (habár alig pár éves voltam), hogy húgom, Melinda nagy beteg volt, az orvosok nem tudtak egy diagnózist megállapítani. Szüleim kétségbeesve, húgom, majdnem halálán. Aztán egy, mondhatom csoda folytán kiderült, egy ritka kórban szenved, népnyelven „lisztérzékenységben”. Minden búza eredetű táplálékot visszautasított a szervezete. Valamilyen úton-módon sikerült egy Magyarországi kapcsolatot kialakítani, következett a kezelés, a diéta.
És kinőtte a betegséget, most meg közel két hónapja egy egészséges, gyönyörű kisfiú boldog édesanyja. Három héttel Karácsony előtt megszületett a kis keresztfiam.


(folytatjuk, elnézést, folytatom...legközelebb közéleti, politikai, de mindenképpen kényelmetlenebb kérdésekkel)